A mi szemünk fénye…

tetszik

baba-thumb

Várandós anyukaként elképzeljük, milyen lesz születendő csöppségünk neme, arcocskája, miben hasonlít majd ránk és a család többi tagjára. Alig várjuk az első rúgásokat, az újabb ultrahangot, hogy lássuk rendben, épségben fejlődik az új kis élet. Érezzük apró csuklásait, mozgalmasabb vagy nyugodtabb napjait. Megismerhetünk egy új érzést, amivel csak most találkozhatunk először, amikor átértékelődnek a dolgok és lesz, ami minden eddigit felülmúl. Érezhetjük azt a mérhetetlen aggódást és feltétel nélküli elfogadást, valamint hogy bármit megtennénk, hogy NEKI jó legyen. Minden közös perc egyre nagyobb köteléket jelent, igazi köldökzsinórként köt össze minket.

Ahogy közeledik az idő, hogy e két test különváljék, egyre izgatottabban várjuk, mikor tarthatjuk kezünkben életünk igazi „művét”. Ilyenkor már nem számít, hogy nem szőke lett, mint elképzeltük, az arca nem szimmetrikus, és nem hasonlít egyik nagymamára sem. Ő, úgy tökéletes számunkra, ahogy megszületett. Miután elérkezett a nagy pillanat végre szembesülhetünk nem csak a ténnyel, hogy beléptünk az édesanyák népes táborába, hanem, hogy eljött az a perc, mikor vállunkra vesszük a gyereknevelés igazi, édes terhét.

Ahogy cseperedik szemünk láttára, nyílik az értelme, tapasztalja korlátait, és egyre többször feszegeti határait, valljuk be őszintén, kevés szülő van, akinél nem szakad el a cérna… egy átvirrasztott éjszaka, egy hiszti, vagy épp a dackorszak legjava teszi próbára idegeinket. Nehéz ilyenkor azt látni, milyen aranyos és kedves a mi gyerkőckénk. Pedig mi is voltunk gyerekek, feltehetően mi sem voltunk angyalok, és szereztünk pár ráncot szüleink arcára.  Amint elmúlt a köd, és képesek vagyunk tiszta fejjel látni a helyzetünket, ismét visszanyeri méltó helyét szemünkben, hiszen egy életen át óvjuk, féltjük, szeretjük, a mi szemünk fényét…. a Gyermekünket.

Horváth Zuzsanna írása

Hozzászólások lezárva.